James Cameron, Leonardo Dicaprio, stb. A Titanic film nagynak ígérkezett, és az is lett, valahogy így kell romantikus drámát csinálni
Biztonsággal kijelenthető, hogy kevés olyan sikeres film van, mint az 1997-es Titanic. James Cameron rendező szuperprodukciója olyan művek elől hódított el Aranyszobrocskákat, mint a Good Will Hunting, vagy a Lesz ez még így se!. Bár Leonardo DiCaprio ezért a filmért sem kapott jelölést, ellenben Kate Winslet (véleményem szerint kevésbé megérdemelten) igen, ez az Akadémia hibája, nem a Titanicé. Ez egy kultuszfilm, nem lesz olyan, amikor nem lesz az, ezért is nehézkes róla kritikát írni, mert óriási rajongótábora van, és rengeteg szakírás látott már napvilágot ezzel kapcsolatban.
Talán azt tudnám az óriáshajó történet legnagyobb negatív motívumaként felhozni, hogy rettenetesen hosszú, a hivatalos futásideje 194 perc, azaz több mint 3 óra. Ez 1997-ben rendben volt, de ma 2014-ben már a néző rohan, pörög az agya, mindig a következő teendő van a szeme előtt, egyszerűen lehetetlen lekötni a figyelmét ennyi ideig. Illetve épp emiatt a film időnként nehézkes, lassú. De ezt hajlandóak vagyunk megbocsátani neki.
A Titanic igazi erőssége a jól megírt a rendezés, a megírt párbeszédek, és a hihetetlen munka, amit a technikai stáb végzett. Ez a film akkor igazán jó, ha az ember minden másodpercben odafigyel a részletekre. Például hagyja magát lenyűgözni a gyönyörűen felépített hajóbelsőtől, ami a filmtörténet egyik legrészletesebb, és legszebb díszlete. A képi világa kiemelkedő, szokatlan képek, rengeteg totál, szuperplánok. Tipikus, hogy a dolgokat inkább úgymond sejtetik, nem nyersen megmutatják, így például az autós szexjelenetben sem látjuk Roset és Jacket, hanem csak a lány kézlenyomatát a párás üvegen. Ez a lágy képi megoldás erősíti a film szerelmi képét, vagy is, hogy ez a kapcsolat alapvetően ártatlan, és tiszta, amivel a néző együtt kell, hogy érezzen. És együtt is érez, valljuk be. Ügyes vágási megoldás, hogy miközben a kutatóhajó halad a hajótestben, az akkori képek éles váltással vissza jönnek, érzékeltetve azt, hogy a mesélő Rosenak a látottak alapján jutnak eszébe az élményei. Ez emberibbé teszi a filmet, sokkal közelebb hozza a nézőhöz a történetet és a katasztrófát is.
Ami a rendezést illeti, most muszáj megdicsérnem. James Cameron óriási munkát végzett, és a teljes tökéletességre törekedett, például a film határidejét is többször kitolták, hogy biztos minden a helyén legyen. Kiválóan koordinálva a technikai stábot, a képek, hangok, váltások, minden a helyén van. De amiért az igazi elismerés jár, az a zseniálisan megírt forgatókönyv, a párbeszédek feszesek, érdekesek, a karakterek sokrétűek, és kellően sok szálon fut a történet.
Leonardo DiCaprio zseniális és hiteles, egy világ női szerettek bele már ekkor. A másik nagy negatívumnak viszont én Kate Winsletet érzem, aki időnként inkább tűnik bamba szűzlánynak, mint kalandvágyónak, és sokszor csak sodródik a szerepben, az határozza meg őt, nem fordítva. Míg Leonak ez egy szerep volt a pályafutásában, Katet még mindig úgy emlegetik sokszor, hogy „á, az a csaj a Titanicból”.
Ez a film egy legenda, ami remélhetőleg időtlen. Egyike azon műveknek, amikből nincs kétségbeejtő igény egy remakere, mert egyben van, szép, romantikus. Nem dráma, de nem is akként kell nézni. A szerelmi történetet kell élvezni.
Friss hozzászólások