A tömegközeledés megvetett zseléje és krémje, meg amúgy is felszállok, nehogy lekéssek a késésről
Megtörtént eset, vagyis egyet előre, de kettőt hátra, szóval tömegnyomor alapján
Az a fránya sokaság! Nem elég, hogy van, még az érzékszerveimre is erőteljesen hat. Gyomorforgató, orrfacsaró és fojtogató emberáradat, amely szinte minden utamon végigkísér. Na meg a közlekedés, a tolakodás, a szagok, a dilemma, hogy másnak szüksége van-e az üres helyre, vagy sem, meg úgy minden, ami ehhez a hétköznapi, ám közismert sztorihoz köthető.
Oké, kötöm én. De azért az sem mindegy, hogyan fonódnak egymásba a szálak. Az ember nagyjából a fél napját átutazza - mert hát A-ból B-be nem is olyan könnyű eljutni -, tehát a jó közeg egyáltalán nem másodlagos. Hiába a táltos paripa, meg a süvítő tömegközlekedési eszköz, még akkor is fennáll a lehetősége annak, hogy elkésünk, ha fellökjük a másikat. Pech, de ez van.
És micsoda kincseket rejtenek a metrókocsik! Meg a homo sapiensként emlegetett „valami”. Igényesség vs. igénytelenség, avagy lassan az sem mindegy, hogyan megyünk ki az utcára. Például a kócolt haj a négy fal között hat igazán, „hallod, adj má’ pénzt” az élhetetlenség záloga, az idős nénik/bácsik valahogy egyik pillanatról a másikra erőre kapnak, ha megüresedik egy hely, a bamba tekintet sajnos nem garantálja a nyugalmat, és a telefonokhoz hűségesebbek vagyunk, mint a másikhoz. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az érintések száma. Szóval a stílustanácsadás néhány társunkra igazán ráférne, még akkor is, ha az illető csak a testbeszéd nyelvén ért. Bár szinte minden sarkon információhoz juthatnunk, csupán annak módja változik.
Percenként fordul a világról alkotott naiv képünk, miközben várak omlanak össze a metrógerek láttán. Versenyeznek a „szabad placcéééért”, a kapaszkodókért, és persze a fel-és leszállásért. Örökös körforgás, csak néha azt sem ártana tudni, hogy most akkor merre, és tovább.
Hé, az ott egy METROpol?!
Friss hozzászólások